Viselkedés a természetben

Az az igazság, hogy kissé „rázós” témához érkeztünk, hiszen felnőtt emberként ugyan melyikünk szeretné, hogy kioktassák viselkedési kérdésekkel kapcsolatban?

Én mégis úgy érzem, hogy erről a témáról is muszáj beszélnünk.

Ha a szabadban tartózkodunk, próbáljunk odafigyelni a körülöttünk történő eseményekre. Vegyük észre a körülöttünk élő állatokat, növényeket, a felhőket, a szelet, a hangokat, neszeket és egyáltalán mindent ami körülöttünk zajlik.

Ez persze csak akkor sikerülhet, ha csendben maradunk. Tehát „halkuljunk le” és figyeljünk kifelé.

Mindenképpen kerüljük a hangos beszédet, felesleges kiabálást, zajongást. Ne hallgassunk hangosan rádiót, zenét, ezekre ráérünk akkor is, ha már hazaértünk.

Viselkedjünk úgy, mintha vendégek lennénk. Hiszen olyan környezetben tartózkodunk, amely rajtunk kívül más élőlények számára is az otthont jelenti. Tiszteljük meg őket azzal, hogy ottlétünkkel nem zavarjuk őket, hanem inkább társaikként viselkedünk.

Ne szemeteljünk, a hulladékot vigyük magunkkal, és az arra kijelölt helyen rakjuk le. Ha a „nagydolgunkat” kell elvégeznünk, akkor vonuljunk félre, tehát ne a gyalogút mellé „helyezzük el”. Utána lehetőleg takarjuk le földel, esetleg avarral.

Hogyan viselkedjünk, ha állatokkal találkozunk?

Hazánkban kevés olyan állat él, amely veszélyes lehet ránk nézve, de azért van néhány, akikkel jobb vigyázni.

Ha olyan állattal találkozunk a túra során, aki veszélyt jelenthet ránk, akkor a legfontosabb az, hogy nyugodtak maradjunk, és megfontoltan, higgadtan távozzunk a környékről. Fontos, hogy ne nézzünk az állat szemébe, mert ez a legtöbb fajnál a nyílt kihívás, illetve a támadó szándék jele.

Az alábbiakban röviden bemutatom a hazánkban élő veszélyesebb állatokat.

Vaddisznó:

A vaddisznók fizikailag elég erősek, hogy veszélyesek lehessenek, ráadásul néha kifejezetten „mogorvák” tudnak lenni.

Két olyan eset van, amikor a vaddisznó életveszélyes is lehet: az egyik, amikor megsebesítik (vadászok), illetve ha bármilyen okból úgy érzi, hogy szorult helyzetben van (pl. ha akaratlanul is elzárjuk az egyetlen menekülési útját); a másik, amikor az anyadisznónak (koca) kismalacai vannak ( kb. márciustól június végéig), ugyanis a kismalacok nem tudnak hosszútávon menekülni, és ezt az anyjuk pontosan tudja, ezért menekülés helyett ilyenkor gyakran a támadást választja.

Szarvasok, őzek:

Bár ők is elég nagyok, de nagyon ritkán támadnak, inkább elmenekülnek az ember elől.

Néha lehet hallani esetekről, amikor őzbakok emberre támadnak; ez általában a párzási időszakban (július-augusztus) fordul elő, főleg olyan őzbakoknál, akiket emberek neveltek, mivel ezek az embert is „vetélytársnak” tekintik az udvarlási időszakban.

Figyelem! Ha kirándulás közben őzgidát találunk, tudnunk kell, hogy az nem árva gida, tehát nincs „elveszve”! Csupán arról van szó, hogy az anyja elmenekült előlünk, de nem ment messzire, és ha távoztunk, akkor visszatér a kicsinyéhez. Ilyenkor a gidához ne nyúljunk hozzá, mert az anyja meg fogja érezni rajta a szagunkat, és elhagyja a gidát!

Farkasok, rókák:

Nos a közhiedelemmel ellentétben hazánkban igenis élnek farkasok. Előfordulnak: az Aggteleki Nemzeti Parkban, a Zempléni-hegységben a Zempléni Tájvédelmi Körzetben, a Börzsönyben, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban és a Dél-Dunántúlon a Duna-Dráva Nemzeti Parkban. A farkas három esetben lehet veszélyes az emberre: télen, ha ki van éhezve; ha megszorítják, főleg ha sebesült (mint a vaddisznónál); valamint ha a kicsinyeit védi (márciustól júliusig).

A róka nem támad emberre ( csak ha beszorítják), viszont mégis veszélyes lehet, mert veszettséget terjeszthet, ezért semmiképpen ne próbáljunk közeledni hozzá, inkább kerüljük el. Fontos: ha a túrán kutya is van velünk, nagyon vigyázzunk rá, mert ha megtámadja a rókát és az megharapja, akkor könnyen megfertőzheti a veszettséggel!

Mérges kígyók:

Hazánkban két mérges kígyó él: a keresztes vipera és a parlagi vipera. Mindkét fajról bővebben olvashatunk a veszélyhelyzetekkel foglalkozó oldalon. Elsősorban a keresztes vipera jelent komolyabb veszélyt az emberre, marása halálos is lehet. Tudnunk kell, hogy hazánkban valamennyi kígyófaj fokozottan védett, tilos őket bántani, vagy befogni! Ha kígyóval találkozunk, ne nyúljunk hozzá, hanem szépen kerüljük ki!

Méhek, darazsak:

A veszélyhelyzeteknél szintén említettük ezeket a rovarokat is. Az ott leírtakhoz csak annyit tennék hozzá, hogy ha valahol észreveszünk egy méh vagy darázs fészket, akkor ne nagyon piszkáljuk, hanem inkább távozzunk a környékről, különösen ha lódarazsakról van szó!

Bár a darázs alapvetően az embert nem bántja, ha veszélyt éreznek bátran támadnak. Fullánkjukat gond nélkül szúrják át a bőrfelületen. A méhhel ellentétben a darázs azonban több szúrásra is képes, mert fullánkja nem szakad be az áldozatba.

A darázscsípés veszélyei:

Csípésükkel a helyi tüneteken túl, szélsőséges túlérzékenységet is kiválthatnak, legrosszabb esetben pedig akár halált is okozhatnak.

A fullánkkal átjutatott méreganyag nagyrészét acetilkolin alkotja. A méreg toxintartalma a darázs étrendjétől is függ. Az inkább rovarokat, húsokat fogyasztó darázs csípése mérgezőbb.

A darázs csípése rendszerint helyi duzzanatot okoz. A csípés helyén bevérzés, sejt-, és szövetlehalás is bekövetkezhet. A darázs csípése 1 órás fájdalommal, és több napos viszkető érzéssel jár. Így reagál a szervezet az idegen anyagokra.

Szélsőséges esetben túlérzékenység léphet fel. A vérbe kerülő mérgező anyagok az immunrendszert ellenanyag termelésre késztetik, aminek a hatására a szervezet érzékennyé válik. Egy ismételt csípést követően a fokozott antitest termelés hatására az arra hajlamosak allergiás megbetegedést kaphatnak. Voltaképp nem is a csípéstől, hanem az antitest termelésétől.

Az allergiás reakció szélsősége esetben anafilaxiát okozhat. Tünetei: szédülés, alacsony vérnyomás, ziháló lélegzés, ajak-, nyelv-, arcduzzanás, szívritmuszavar, ájulás. Ha hasonló tünetei vannak, vagy a duzzanatok nem a csípés helyén keletkeznek, azonnal forduljon orvoshoz.

Néhány szó a háziállatokról

Nos, ha vidéken járunk gyakran találkozunk különféle háziállatokkal is, melyek néha szabadon kószálnak. A gond csak az, hogy ezek az állatok nem mindig „viselkednek” úgy, ahogy mi elképzeltük.

Kutyák:

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy én a magam részéről minden kutyát nagyon szeretek, és ez általában kölcsönös szokott lenni. Ha megismerkedem egy kutyával, az rendszerint nagyon hamar a „barátom” lesz.

Ez azonban csak városi körülmények között van így!

Tudnunk kell, hogy vidéken a kutyát nem hobbiból tartják, hanem ezeknek a kutyáknak nagyon is konkrét feladatuk van mégpedig: őrizniük és védeniük kell a Gazda házát, tulajdonát és családtagjait minden körülmények között.

No mármost a probléma a következő: még a legintelligensebb és legjobban nevelt kutyától sem várhatjuk el, hogy képes legyen megkülönböztetni a „szeretnivaló kedves kis túristát” a „veszedelmes betörőtől”, ezért biztos ami biztos, mindkettőt megharapja, lehetőleg jó alaposan (elvégre egy valamire való házőrző nem végezhet félmunkát...). Ezért ha vidéken találkozunk egy kutyával, ne akarjunk haverkodni vele, hanem a „kellő tiszteletet megadva” kerüljük ki őket, és ne nézzünk a szemükbe, mert az kihívásnak minősül.

Lovak:

Ha egy magamfajta városi ember lovat lát, akkor boldogan odaszalad, és fényképez, esetleg meg is simogatja az állatot. Nem fél, hiszen minden gyerek tudja, hogy a ló nagyon intelligens állat, és az ember egyik legjobb barátja.

Csak az a baj, hogy ezt a ló nem mindig tudja.

Egyik ismerősömmel (egy lány) történt meg a következő eset kb. húsz évvel ezelőtt: az illető leány a barátjával kirándulni ment valahová vidékre. Amikor eljött az ideje, szépen letelepedtek és falatozni kezdtek. A fiú evés után kissé elpilledt, és elszunyókált, a lány pedig unatkozni kezdett, ezért elindult egy kicsit körülnézni. Nemsokára felfedezett egy tágas karámot (elkerített, fa rudakból épített kifutó), ahol egy szemmel láthatóan kedves ló szaladgált. A leány igazi városi fiatalhoz méltó módon odaszaladt, és barátkozni próbált a lóval (ütyülü-pütyülü, gyere ide pacika...). A ló, szemében pajkos fénnyel odaügetett, megharapta a lány karját, és utána dolgát jól végezve tovább állt.

Én az eset után néhány nappal láttam a leány karját, nagyon szépen kivehetőek voltak a ló elülső fogainak a nyomai.

A lényeg az, hogy a vidéki állatok nem mindig olyan barátságosak, mint ahogyan reméltük, ezért legyünk megfontoltak és csak akkor próbáljunk barátkozni velük, ha ott van a gazdájuk, és engedélyt adott a „próbálkozásra”.

Talán ki fognak nevetni, de én a magam részéről a „jámbor tehénkékkel szemben” is igen tisztelettudóan viselkedek.

Ember a Természetben

Az átlagember manapság az ideje legnagyobb részét munkával tölti, amikor pedig nem dolgozik, (az általában igen kevés) szabadidejét családjával, barátaival tölti (csak a pihenés, alvás idején van egyedül). A lényeg az állandó, folyamatos pörgés, a „nyüzsi” mely egy percre sem szünetel.

Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva, hogy a gondolatainkat „lehalkítva”, a tudatunkat lecsendesítve a környezetünkre figyeljünk, és a mindenhonnan jövő, néha alig észrevehető apró „eseményeket” (vagyis hangokat, neszeket, apró mozgásokat) felismerjük, és helyesen értelmezzük.

Pedig a természetjárásnak (a rövid kirándulástól a komoly túrákig) pontosan ez (lenne) a legfontosabb célja!

Én magam ugyan mostanában ritkábban túrázok (kevés a szabad időm), korábban azonban igyekeztem a lehető legtöbb időt kirándulással tölteni. Kedvenc hobbim a horgászat, mégpedig olyan halfajok horgászata, melyek éjszakai életmódot folytatnak.

Ennek következtében az elmúlt húsz évben rengeteg éjszakát töltöttem a szabadban, sokszor lakott területektől viszonylag távol, és általában egyedül.

A legtöbb ember az éjszakai sötétségben, a vadonban nem érzi jól magát (esetleg fél), de legalábbis „bizonytalan”.

Ezzel szemben én kifejezetten jól érzem magam ilyen helyzetekben, egyáltalán nem félek, hanem inkább élvezem a dolgot. Számomra nincs „sötét éjszaka”, mert mindazt amit a szememmel nem láthatok ilyenkor, a füleimmel „pótolom”.

A körülöttem hallható apró neszekből tudom, hogy pl. most egy sün mozog tőlem néhány méterre, vagy egy hattyú csapat repül el mellettem (a hattyúk néha szeretnek éjszaka jönni-menni, a szárnyuk suhogását repülés közben semmi mással nem lehet összetéveszteni), vagy éppen a horgászhelyemtől nem messze egy ragadozó hal kergeti az apró halakat.

Nem akarom a szót szaporítani, a lényeg, hogy az ember „eredeti helye” inkább a természetben van, mintsem a városokban; csak a legtöbben már „kijöttünk a gyakorlatból”, ezért vagyunk bizonytalanok a szabadban, ha egyedül vagyunk. Ibolyák az avarban

A dolog azonban tanulható, helyes hozzáállással mindannyian képesek vagyunk visszatalálni a bennünk élő „ősemberhez” (a szó jó értelmében), és ha ez sikerült, akkor egy csodálatos világot fedezhetünk fel magunk körül a természetben. Erre pedig nagyon nagy szükség van, nem csak önmagunk miatt, hanem mindannyiunk érdekében.

Ugyanis ez a gyönyörű természet az emberi tevékenység miatt nagy veszélyben van, márpedig nélküle az Ember nem sokáig létezhet a Földön.

Ahhoz, hogy megmenthessük, el kell indulnunk a fent említett „úton”, meg kell ismernünk (és meg kell szeretnünk) a természetet, ha pedig ez sikerült, akkor gyermekeinket is rávezethetjük erre az életmódra.

Ugyanis ezt nem lehet az iskolai oktatásra bízni, mert hiába küldjük el a gyereket egy kéthetes „osztály kirándulásra”, ha utána az év hátralévő részében madarakat csak az ablakon keresztül lát a gyerek.

Ezért amikor csak tehetjük, próbáljunk meg családostól „testületileg kivonulni” a szabadba, akár egy pár órás kirándulás, akár egy egész napos (több napos?) túra alkalmából. A gyerekek ilyenkor sokkal több és maradandóbb élményeket szerezhetnek, mint pl. egy mozi során, ráadásul a szabadban tartózkodás fizikailag is fejleszti, egészségsebbé teszi őket.

Ha pedig utódunk ilyen „stílusban” nevelkedik, akkor valószínűleg saját gyerekeit is hasonló szellemben fogja nevelni.

forrás: www.kirandulasabc.hu